Ő

Kedves Naplóm! 

Elmerengtem. 7 óra éjszakai munkálkodás után, itt a szobában, az ágyon fekve. Látom a felhőket az ablakon kinézve. A levegő hűvös, a szél épphogy fújdogál. Gyönyörű alakot öltenek a felhők.

A régi nyarakra gondolok. Azokra a gondtalan nyári reggelekre, amikor még az volt a legnagyobb problémám, hogy otthon maradt a tolltartóm,és a leckém sincs kész. Viszont délután a fiúm várni fog, ezért sietnem kell.

Nagyon szeretem azt a srácot. Pedig már régen nem tudok róla szinte semmit. Talán már elvette azt a lányt feleségül, aki én is lehettem volna. Az én döntésem határozta meg jelenlegi életünk folyamát. 

A kellemes nyári reggelek mindig Őt juttatják eszembe. Sajnálatos, hogy az életünk nem összeegyeztethető, hogy a kirakósban mi nem ugyanazon képet alkotjuk.

Annyi meg annyi szép pillanatot köszönhetek neki. Sosem tudtam megháláni, hogy csodálatos volt, hogy velem volt. Az én Ő-m volt.

És én még mindig szeretem. Nem rózsaszín, és nem ködös. Ha egyszer találkozunk még, remélem megölel. Olyan “régi ismerős” ölelés hiányzik Tőle.

Mert amíg élek, Ő-t valahol mélyen mindig szeretem.